Fél órán keresztül szívmelengetően beszélgettek farkasszemet nézve. Mosolya és szeme elárul mindent, szavak feleslegesek.
Hiszen nyilvánvaló, csak annyit vesztek észre mindenki ámul mennyire izzik a levegő. Mégsem történik köztetek semmi, pedig képzeletben már egymásnak estetek.
Minek azért sovárogni ami másé?
El kell venni.
— Lucifer
Haldoklik a szerelmünk.
szeretnélek szeretni,
szeretnélek ölelni.
szeretnélek éjjel, nappal,
álmodnék veled, s a csillagokkal.
szeretnélek látni, hallani,
szeretnélek érezni.
szeretnék a fejedbe látni,
szeretném őt onnét kilökni.
szeretnélek, ha szeretnél.
szeretnélek.
ha ölelnél.
remegek érted,
olyan vagy nekem,
mint függőnek a drog,
csak te már alábbhagytál,
már csak égetsz és szeretsz.
te vagy a fekete csillagos égbolt.
gyönyörűsége elveszett,
réges-régen feledkezett.
𝙼𝚒𝚔𝚑𝚊𝚒𝚕 𝙱𝚞𝚕𝚐𝚊𝚔𝚘𝚟, 𝚃𝚑𝚎 𝙼𝚊𝚜𝚝𝚎𝚛 𝚊𝚗𝚍 𝙼𝚊𝚛𝚐𝚊𝚛𝚒𝚝𝚊 (𝟷𝟿𝟸𝟾-𝟷𝟿𝟺𝟶)
“Létezésünk Önmagunk megkérdőjelezése.”
űr vagy zavar?
űr vagy. zavarsz.
bőre forró, ő a nyár,
enyém hideg, én a tél,
ő a tüzem, én a jég.
ketten együtt még...
lehettünk volna az ég.
Fondazione Pini, Milan, Italy, photos by Alessandro Spadoni
⁰³⁶Angyalod az angyalomba feledkezik.
A Holddal én is elfogyok,
szerelmedért fulladok.
A város zajában keringtünk, és csak éreztük, ahogy halad az átkozott idő. Hogy a melletünk lévő szerelmespár, már az utca végén jár, a szemben levő bolt bezár, az úttest közepén totyogó galamb pedig elrepül. Mi pedig ott álltunk, és csak nevettünk. Bár a társaságban voltál, most láttalak először. A szemembe néztél, én pedig elvesztem a szemeidben. Mélyreható volt, mintha a lelkembe láttál volna. A szívem dobbant egyet, majd kettőt és egyre gyorsabb lett. Mikor elköszöntél, megöleltél. Éreztém ahogy a szívek dobbannak. A tiéd és az enyém. Egyet... Majd kettőt... Lábujjhegyre állva a nyakad köré fontam a kezem és ott akartam maradni, te pedig nem akartál elengedni. Egy gyors névváltás után eltűntél, majd este fél 10-kor jött az értesítés, hogy írtál. A pulzusom az egekbe szökött és azon kaptam magam, hogy mosolygok. Megdicsértél, hogy szép vagyok. Aztán csak néztem az órát. Ahogy telik az idő. A cigim leégett, mosolyom az arcomra fagyott. Pedig csak egy idegen vagy.
monoton csökken,
minden érzelem.
monoton nő,
minden sérelem.
éjjel, nappal tönkretesz,
de az éj leple alatt felébreszt.
s fülembe súgja:
"nappal újra eljövök,
talán tönkreteszlek,
talán megtörök."
amióta elváltunk, a nap és a hold, felváltották egymást.
a fény éjjel, a sötétség pedig nappal jön el.
⁰³⁴Kicsit sok lett a "szeretlek" és a "hiányzol".
csak megölelt,
én pedig belehaltam.
⁰³²Esthajnalig hallgatnám, ahogy beszélsz hozzám. Bármiről. Rólam, a csillagokról...
te olyan más vagy,
mintha te lennél a szívem páros ritmusa
“és akkor én olyan szomorú lettem, hogy a zárt ablakon át beesett az eső.”
— Szendrői Csaba - Zubbony
“Szeretni talán annyit tesz, hogy nincs elveszve az ember.”
— William Paul Young
Az igazi szenvedélyek halálosak.
~lover of sappho
⁰³¹Ketten megtörjük a műt. Mi vagyunk a vész.
⁰³⁰Ritmusként zakatolsz a fejemben. Te vagy a dal.
⁰²⁹Legyél a zeném. Énekelj nekem.