Karollak, vonlak s mégsem érlek el, Itt a fehér csönd, a fehér lepel. Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán, Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk, Állunk és várunk, csüggedt a kezünk A csókok és könnyek alkonyatán. Sikoltva, marva bukjék rám fejed S én tépem durván bársony-testedet. Nagyon is síma, illatos hajad, Zilálva, tépve verje arcomat. Fehér nyakad most nagyon is fehér, Vas-ujjaim közt fesse kékre vér. Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed: Megállt az élet, nincsen több sora, Nincs kínja, csókja, könnye, mámora, Jaj, mindjárt minden, minden elveszett. Fehér ördög-lepel hullott miránk, Fehér és csöndes lesz már a világ, Átkozlak, téplek, marlak szilajon, Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom. Megöl a csend, ez a fehér lepel: Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.
⁰¹¹Ahogy a bőröd az enyémet súrolta.
annyi a miért,
hogy az ok-okozat egyre kevesebbnek tűnik.
“-Ne molesztálj.
-Csak gitározom.”
⁰²⁵Hallottam a szíved dübörgését. Nem szerettél.
Ha egy író belédszeret, soha nem tudsz meghalni. Mindig is halhatatlan leszel az írásaiban.
~lover of sappho
⁰³⁴Kicsit sok lett a "szeretlek" és a "hiányzol".
még emlékszem
a kezedre
a kezemben.
sötét krizantémjaid
a szívemet karcolják