Karollak, vonlak s mégsem érlek el, Itt a fehér csönd, a fehér lepel. Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán, Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk, Állunk és várunk, csüggedt a kezünk A csókok és könnyek alkonyatán. Sikoltva, marva bukjék rám fejed S én tépem durván bársony-testedet. Nagyon is síma, illatos hajad, Zilálva, tépve verje arcomat. Fehér nyakad most nagyon is fehér, Vas-ujjaim közt fesse kékre vér. Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed: Megállt az élet, nincsen több sora, Nincs kínja, csókja, könnye, mámora, Jaj, mindjárt minden, minden elveszett. Fehér ördög-lepel hullott miránk, Fehér és csöndes lesz már a világ, Átkozlak, téplek, marlak szilajon, Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom. Megöl a csend, ez a fehér lepel: Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.
amikor a szemedbe nézek,
olyan, mintha kómában lennék.
gyönyörű, de élettelen pillanat.
⁰¹⁰Te vagy az életem. Te vagy az én végzetem.
a karjaidban még az élet se lenne oly keserves.
⁰³⁴Kicsit sok lett a "szeretlek" és a "hiányzol".
Haldoklik a szerelmünk.
A tökély nem szül művészetet, csak a káosz.
Renddel még sosem váltották meg a világot.
Alexander Levin
sötét krizantémjaid
a szívemet karcolják